Tömörkény István 1866. december 21-én született Cegléden, ausztriai eredetű sváb családban. tanulmányait a szegedi piaristáknál kezdte, majd három évig a makói református gimnáziumban tanult. 16 éves korában azonban abba kellett hagyni gimnáziumi tanulmányait, mert a család anyagilag tönkrement. Patikusinasnak szegődött, hogy el tudja magát tartani. 1882-1886-ig gyógyszerész volt, ez a pálya azonban nem elégítette ki, függetlenségre vágyott. Rokoni segítséggel a Szegedi Híradóhoz szerződött, újságírónak. Ekkor változtatta vezetéknevét Tömörkényre. Érettségi és diploma híján 1888-ban be kellett vonulnia katonának. Két évet a bosnyák-török határon szolgált (1888-1889), egy évet pedig Bécsben (1890-1891), a családból hozott dialektális német nyelvismerete mellett Bécsben megtanulta a német irodalmi nyelvet is.

A leszerelés után Szegeden maradt, s elszegődött újságírónak, írónak a Szegedi Híradónál jóval frissebb szellemiségű Szegedi Naplóhoz. 1899-ben remélte, hogy őt nevezik ki főszerkesztőnek, nem így lett. A tudós szegedi főrabbi, Löw Immánuel javaslatára tisztviselő lett a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár intézményében, amely ekkor már a főreáliskolából – ma a Szegedi Tudományegyetem rektori épülete – az 1895-1896-ban felépített eklektikus stílusú Tisza-parti Kultúrpalotába költözött.

Reizner János könyvtár- és múzeumigazgató mellé került mindenes munkatársnak. Mellette sajátította el a könyvtári és múzeumi teendőket, közben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége által szervezett szaktanfolyamokat is elvégezte: 1900-ban a könyvtárosi, 1901-ben a természetrajzi, 1903-ban pedig a néprajzi és a régészeti tanfolyamokat.

Móra Ferenccel közösen gyarapította és katalogizálta Somogyi Károly esztergomi kanonok 40 000 kötetes könyvtárát, amely a Somogyi-könyvtár alapját képezi. Emellett a muzeológiai tudomány valamennyi területéről gyűjtött anyagokat, azokat rendszerezte. Foglalkozott numizmatikával, természetrajzzal, régészettel, helytörténettel is, érdekelték a képzőművészetek. Feltett szándéka volt a néprajzi gyűjtemény kialakítása, gyarapítása. A korszak támogatta ezt a kezdeményezést, a Millennium óta a népi kultúrát megbecsülésnek örvendett. A szegedi néprajzi anyag Tömörkény munkássága nélkül nem tenne ki ekkora volument.

Reizner János halála után, 1904-ben ő lett a könyvtár és a múzeum igazgatója. Egészen 1917-ben bekövetkezett haláláig töltötte be ezt a tisztséget.

Munkásságát radikális és következetes ideológiamentesség jellemzi, az irodalomban a naturalizmus eszközeivel dolgozik, az általa kiválasztott világ embereit életmódjuk, gondolkodásuk, nyelvük egységében ábrázolja, kis történetek, esetrajzok, alkalmi észleletek végtelen sorában. Tömörkény ugyanezt tette a muzeológia eszközeivel is, felgyűjtötte annak a rétegnek a néprajzi értékeit, amelynek életéből szükségszerűen hiányzott az egyéni távlatosság, a metafizikus célképzetek, de nem hiányoztak az erkölcsi értékek. Miközben üdvözölte a modernitást, az erkölcsi értékek sérülését féltette tőle. Irodalmi munkássága és néprajzi gyűjtései nem voltak öncélúak; a korabeli Szeged lényegét ragadta meg és megmutatta azokat az embereket, akiknek hátán fölépült a palotás Szeged. 

Nekrológjában így fogalmaz Móra Ferenc: „Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található.”